Ilonka néni elolvassa az osztálypénz-emlékeztetőt

Réges-régen, egy messzi galaxisban, vagyis a 3. b szülői csoportjában, egy októberi kedden egy anyuka elhatározta, hogy szól három családnak a tökszüreti kirándulás 2 500 forintjáról.

Nagyjából öt perc az egész. Este nyolc óra volt.

Háromnegyed tízkor már a szomszédunknál csengettem.

Majd megoldjuk

Nálunk ez a leggyakoribb mondat az osztálypénz körül. "Majd megoldjuk." Az emlékeztető pedig pont az a pillanat, amikor kiderül, hogy a "majd" már három hete esedékes.

Három piszkozatom volt, mindhárom rossz. Ezt nem lehet egyedül eldönteni. Szükségem volt egy olvasóra, aki nem szülő, nem tanár és nem fél tőlem. Ilonka nénire gondoltam, a szomszédra, a harmadikról, aki negyven évig dolgozott a postán, és minden levélről első pillantásra megmondja, mit akar.

Az első piszkozat

"Tisztelt Szülők! Tájékoztatjuk Önöket, hogy a tökszüreti kirándulás költségtérítése még rendezetlen."

Ilonka néni a szemüvegét az orrára tolta, és csak ennyit mondott:

• Ez a hivatal.
• Igen?
• A hivataltól kapok levelet, ha valamit nem fizettem.
• Hát jó.
• Nem kérek belőle.

Kukába.

A második piszkozat

"Kedves Mindenki! 💛 Csak egy pici emlékeztető, nyugi, semmi gond!!! Ti vagytok a legjobbak!!!"

Ilonka néni sokáig nézte.

• Mit akarsz tőlem, kislányom?
• Hogy hangzik?
• Mintha pénzt kérnél, de szégyellnéd.
• És az baj?
• Az nem baj. De tudod, hogy te kérsz, és akkor ő is tudja. Felesleges ez a kerülgetés.

Ilonka néni így foglalta össze a posta negyven évét. Kukába ez is.

Kitérő: a boríték színe

Ilonka néni szerint a postán negyven évig nem a levél tartalma számított, hanem a boríték színe. A fehéret az ember mosolyogva bontja fel. A sárgát hivatalosan, hunyorogva, összehúzott vállal. Ugyanaz a szöveg, két teljesen más ember a konyhaasztalnál.

Az emlékeztető is ilyen: a hang a boríték. Ha sárga, nem számít, hogy a végén ott van egy szívecske.

Na jó. Vissza a konyhába.

Amit Ilonka néni még hozzátett

Mielőtt továbbmentem volna, még hozzátette:

• Tudod, mi a baj az ilyen üzenetekkel?
• Nem.
• Hogy mindenki tudja, ki írta.
• Hát igen, én.
• Pontosan. Akkor úgy írd, hogy szívesen olvasnád, ha te kapnád.

Ezt a mondatot azóta kiírtam a hűtőre, a bevásárlólista mellé. Mellette áll a lista is: tej, kenyér, két kiló tök, és ez az egy mondat. Egyik sem fontosabb a másiknál.

Ilonka néni közben teát tett elém, hozzá két pogácsát. Megettem mindkettőt, mert a stressz éhes. Kérdezte, hány család van. Mondtam, három. Azt mondta: "Akkor ez nem hadművelet, kislányom, ez egy üzenet."

Igaza volt. A kedd esti hadművelet csak az én fejemben létezett.

A harmadik piszkozat

Ezt már nem írtam át. Rövid, és nincs benne név.

"Sziasztok! Csütörtökön megyünk tökszedni. 2 500 forint, szerdáig, a számlaszám a kitűzött üzenetben. Ha szűk a hónap, szóljatok privátban. Megoldjuk. (Tényleg, nem csak "majd".)"

Ilonka néni elolvasta.

• Ez jó.
• Biztos?
• Ezt az ember kifizeti. Ki mondana erre nemet?
• Szerintem senki.
• Na látod. Csak én szeretem rövidre fogni.

Este 22:52-kor elküldtem.

Mire hazaértem a saját konyhámba, a teám már hideg volt, a kenyér pedig, amit vacsorára akartam enni, tegnapi. Az ember a három sornyi emlékeztetőre úgy készül, mintha doktorit írna.

A vége

22:53-kor válaszolt egy apuka:

"Köszi, hogy szóltál, már három napja akartam kérdezni, hogy mennyi, de nem mertem."

Ennyi. Három napja kereste a számot, mert nem akarta megkérdezni. A többiek is utaltak fél óra alatt, egyikük a közleménybe azt írta: "tök, remélem jó".

Két piszkozat a kukában, egy szomszéd néni, és a kérdés, amit senki nem mert feltenni. Az egész drámai feszültség ennyi volt.

Másnap Ilonka néni a lépcsőházban megkérdezte, mi lett.

• Öt perc alatt kifizették.
• Ugye.

Ilonka néni mindig tudja.

Legközelebb is bekopogok hozzá. Sütit viszek. (A gyűjtés linkje egyébként egy képernyőn mutatja az összeget, a számlaszámot és a másolás gombot, szóval elég egy sor. De Ilonka néni sütit érdemel.)