Azt Mondtam, Ötezer Forint. A Csoport Mást Hallott.

Egyszer volt, hol nem volt, egy szeptemberi tanteremben, ami még az új füzetek szagát árasztotta, huszonhárom család ült be a hatéveseknek méretezett székekre, hogy világosan, hangosan megtudják, mennyibe kerül az októberi kirándulás. Nem tanácskozás volt. Szülői értekezlet volt, és az összeg ötezer forint.

Begyakoroltam a kocsiban. Ötezer forint, csak a kirándulásra, tizenötödikéig. Lassan mondtam. Kétszer mondtam, hogy "csak a kirándulásra", másodszorra még a kezemet is felemeltem, mint aki csendet kér. A telefonok fele bekapcsolt, mielőtt befejeztem volna a mondatot, amit nagyvonalúan érdeklődésnek könyvelek el.

A kilencven másodperces csoda

Kilencven másodperccel azután, hogy visszaültem a rám túl kicsi székre, megszólalt az osztály csoportja: "elnézést, ez csak októberre szól, vagy az egész évre?"

Én mondtam, hogy "csak a kirándulásra". Hangosan mondtam, a teremben, két méterre ugyanattól az anyukától.

Aztán valaki annyit írt, hogy "vettem", ami később kiderült, pont az ellenkezőjét jelentette. Aztán valaki megkérdezte, ez ugyanaz-e, mint a tanító néninek szánt ajándék, pedig nem, az májusban lesz. Aztán valaki megkérdezte, hogy egy elindított utalás attól már kifizetettnek számít-e, mielőtt még megérkezett volna.

Utána rosszabb lett.

Az egyik apuka, akit korábban sosem láttam, hangüzenetet küldött, három perc negyvenkét másodperc hosszút. Meghallgattam, mert becsületes ember vagyok, és a végén annyit tudtam meg, hogy szerinte "majd megoldjuk valahogy", ami igaz is lett, csak nem úgy, ahogy ő gondolta, hanem úgy, hogy én oldottam meg, csütörtök este, egyedül, a konyhaasztalnál.

Egy rövid, elismerem, felesleges kitérő a laminálógépről

(Előre szólok, nyugodtan ugorjátok át.) Egy bekezdést szánnék a laminálógépnek, amit három éve kaptam ajándékba egy másik szülőtől, aki állítólag pontosan tudta, hogy ez leszek én. Belaminálom a kirándulási beleegyezőt, az allergiás listát, és egyszer, egy különösen fáradt este, egy cetlit, amire annyi van írva, hogy "OLVASD EL A CSOPORTOT". A gép azóta melegebb hangot ad ki, mint az elején, amit babonásan úgy értelmezek, hogy fárad, pedig valószínűleg csak öregszik, mint mindenki más ebben a történetben. Egyik cetli sem állított még meg egyetlen kérdést sem, ami kilencven másodperccel azután érkezett, hogy hangosan elmondtam ugyanazt. Na jó, vissza a terembe.

A jegyzőkönyvhöz

• Én, hangosan, lassan: ötezer forint, csak a kirándulásra, tizenötödikéig.
• A csoport, kilencven másodperc múlva: "várjunk, ez egész évre szól??"
• Én, gépelve, feltűnően nyugodtan: csak a kirándulásra, pont ahogy a teremben is mondtam.
• Valaki, három üzenettel lejjebb: "jaj, vettem, köszi!!"
• Ugyanaz a szülő, a következő csütörtökön: "bocsi, ez nem a tanító néni ajándéka?"

Mindezt szemrehányás nélkül mondom. Ültem én is ilyen széken, miközben fejben számoltam, beérek-e még az edzésre. A terem nincs tele közömbös emberekkel. Tele van emberekkel, akik hat dolgot tartanak fejben egyszerre, és az ötezer forint egy kirándulásra, teljesen jogosan, nem a leghangosabb közülük.

Épp ezért számít, hova kerül a szám: oda, ahol valaki este, csendben, másodszor is rápillanthat, nem pedig ott, ahol a szülői munkaközösségi bejelentés és a váltócipő-kérdés között kell elkapnia menet közben. Nem az számít, hányszor mondtad ki a teremben, hanem hogy hol tud rá visszanézni az, aki épp hat másik dolgot old meg egyszerre. Ezért van egy link minden családnak, a helyes összeggel már beírva, hogy senkinek ne kelljen a teremben hallottakra hagyatkoznia.

Működött. Valahogy.

Pont amikor másodszor is elmondtam volna az összeget, kipukkant a régi projektor izzója, egy apró, elégedett pukkanással, mintha ő is elunta volna a témát. Onnantól tábla és kréta, de a krétát is elvitte valaki még augusztusban, úgyhogy ujjal mutattunk a levegőbe, mint egy elveszett törzs. Huszonegy család a huszonháromból egy héten belül fizetett, egy utalás azzal a megjegyzéssel érkezett, hogy "kirándulásra, remélem", a többiek pedig jelenleg "épp intézik".

Az összeg tehát elhangzott, meg is hallották, félre is értették, végül pedig ki is fizették, többé-kevésbé időben és többé-kevésbé teljesen. Komolyan fontolgatom, hogy olyan nagy betűkkel írjam ki, hogy "CSAK A KIRÁNDULÁSRA", amit lehetetlen nem észrevenni. A betűtípusban még nem döntöttem, de a hangüzenetet a mai napig nem töröltem le, arra az esetre, ha egyszer tényleg meg akarom hallgatni még egyszer.